1450 körül Hunyadi János (1407−1456) hadvezér és kormányzó a titeli (szerémségi) káptalan és a szegedi borkereskedő polgárok szerémségi borainak és szőlőbirtokainak peres ügyében próbált rendet tenni. Emiatt Hunyadi osztályoztatta az ottani borok fajtáját is. A latin nyelvű irat megemlékezett a nagy borról (vinum magnum), amely fogalom vélhetően a sze­rémségi aszúborra utalt. Ezt követte a középső, vagy köztes bor (vinum medium), ami a főbor kategóriának felelt meg. Végül szerepelt a kisbor, vagy kisebb bor (vinum minor). A forrásból kiderül, hogy ez utóbbiból volt a legtöbb, és ez volt úgynevezett mindennapok bora. Ugyanakkor ez az osztályozás a régi Hegyalján is meggyökeresedett. A 15. század második felétől kezdve egészen a mohá­csi vészt követő évtizedekig jelentős volt Szerémségből Hegyaljára az oszmán-törökök elől feltelepült/elmene­kült vincellérek száma, akik magukkal hozták a szőlé­szeti és borászati tudásukat. Sőt közvetett és közvetlen írásos bizonyítékok vannak arról, hogy a hegyalján már készült természetes édes bor! A leleszi Szent Kereszt premontrei konvent adójegyzékei 1468−1476 között ar­ról számoltak be, hogy a nevezett egyházi intézmény mezőzombori Hangács szőlőhegyen fekvő szőlőiből édes bor is készült. Azonban a leírások arra nem tértek ki, hogy ezek milyen típusú (főbor, vagy aszúbor) borok voltak. Bártfa városának az 1485 és 1534 között készült szüreti naplói arról tanúskodnak, hogy a szüretek leg­korábban október 15. és 20. között kezdődtek el a város tállyai és abaújszántói szőlőiben, ami arra utalhat, hogy kései szüret volt és természetes édes bort is készíthettek már az ottani a szőlőkből. Ezen túlmenően a híres orvos és alkimista, Paracelsus (1493−1541) 1524-ben a tállyai, a tarcali és a tokaji szőlőkből készült borokat vizsgálta.

Ennek eredményeképpen olyan leírást adott a borokról, melyben azok íz- és aroma világa a mai hegyaljai édes bo­rokkal mutat hasonlóságot.

A 16. századi Hegyalján ezek a latin fogalmak módosul­tak. A főbor elnevezéssel először Szikszai Fabricius Balázs (1530−1576) Nomenclatura című szótárában találkozunk. A műve csak halála után tizennégy évvel, 1590-ben jelent meg, de a szerző a munkáját 1570 körül állította össze. Ekkor jegyezte fel a hegyaljai borokkal kapcsolatban a főbor kate­góriát, amelyet latin nyelv vinum primae notae generosum kifejezéssel adott vissza. E kifejezés szószerinti jelentése ’legkiválóbb minőségű bor’ volt, és ezzel megkülönböztet­te az aszúbort jelölő vinum passum (szó szerint szárított/ aszalt szőlőből készült bor) kifejezéstől. Ez számunkra azt jelzi, hogy Hegyalján legkésőbb a 16. század közepe óta az aszú mellett konkrétan létezett a főbor. Ugyanakkor a főbor­ral kapcsolatban tisztázni érdemes egy Hegyalja történeté­vel kapcsolatos legendát is. E szerint a 16. század közepén a tridenti zsinaton (1543−1565) a magyar katolikus egyházat gróf Draskovich György (1525−1587) pécsi püspök, későbbi kalocsai érsek és bíboros képviselte, és a tanácskozások szünetében az ő hegyaljai, pontosabban tállyai szőlőjéből származó főborral (vinum medium, vinum generosum) kí­nálta a jelenlévő főpapokat és a római pápát. Ehhez kötik a híres a latin nyelvű szállóigét Talia vina omnem pontificem decent (’Ilyen bor illik minden pápának’) szállóigét is, amit állítólag maga Róma püspöke, III. Gyula pápa (1550−1555) mondott. Erről utólag derült ki, hogy voltaképpen hamisít­vány, és ezt Timon Sámuel (1675−1736) jezsuita történetíró, egyébként korának kiváló tudósa kreálta a 18. század ele­jén. Ennek a legendának azonban annyi igazságtartalma van, hogy Draskovich püspök valóban részt vett a zsinati tanácskozásokon, és valóban rendelkezett szőlőterüle­tekkel a Tállya melletti Palota/Palotameghi szőlőhegyen, amely szőlőhegy az írott források szerint is 1498 óta létezett bizonyítottan. Arról ugyanakkor nincs hitelt érdemlő értesü­lésünk, hogy a főpap valóban vitte volna borát, és a római pápát megkínálta volna. A főbor készítésének első megbíz­ható leírása egy lengyelországi szász borkereskedő, bizo­nyos Paul Keller tollából származik az 1726. esztendőből. E szerint a hegyaljai főbor (németül Hauptwein) úgy szüle­tett meg, hogy a zöld, egészséges szőlőszemeket a szára­zakkal (töppedttel és az aszúkkal) együtt taposták, illetve préselték ki. Keller szerint az így készült bor nemcsak fino­mabb, hanem tovább eltartható is volt a mindennapok bo­ránál. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy ez a borkészí­tési eljárás nemcsak Hegyalján, hanem a 16. század utolsó harmada óta Sopron és Pozsony környékén, valamint Er­dély területén a Küküllő-folyó menti borvidéken (a szászok ezt a borvidéket jó adottságai miatt egyszerűen Weinland­nak nevezték) is ismert volt. A 17. század közepétől a főbor, mint bortípus Hegyalján lassan háttérbe szorult, lényegé­ben a 18 századra teljesen eltűnt a magyar nyelvből. Sőt maga a főbor, mint kategória is majdnem feledésbe merült.

Ennek legfőképpen politikai okai voltak, ugyanis az 1655. évi országgyűlési törvény adómentességet biztosított az aszúszemeknek szőlődézsma befizetésének kötelezettsége alól. Ezért az egészséges aszúszemeket a fürtökből kiszed­ték, és így a leszüretelt szőlőből aszúbort készítettek belőle, amellyel kedvezőbb áron kereskedtek, mintha az aszúszeme­ket „beletaposták” volna a közönséges borba. Ugyanakkor a főbor, mint borkategória, más borvidékeken, mint pl. Erdély­ben a Küküllő-mentén, továbbra is megmaradt.A 17. század utolsó harmadának kedvezőtlen politikai változásai miatt, mint például Wesselényi összeesküvés (1663−1670) bukása, gróf Thököly Imre (1657−1705) mozgalma, a két hegyaljai fel­kelés, az erőszakos felső-magyarországi és hegyaljai ellenre­formáció, számos szőlőbirtok és pince cserélt gazdát. Ilyenkor a hatóságok mindent összeírtak, és az erőltetett adminisztra­tív munka miatt a dokumentumokban gyakran összekevere­dett a főbor és az aszúbor fogalma. Sőt nem ritkán fordult elő, hogy a hivatalnokok tévedésből, vagy figyelmetlenségből fel­cserélték a két bortípust. Ennek egyik ilyen tipikus példája volt az 1679. és 1686. évi összeírás, melyben a Rákóczi fejedelmi család szőlőterületeit vették lajstromba a kamarai inspekto­rok. Ebben szerepelt a család birtokában álló sátoraljaújhelyi Várhegy promontóriumon fekvő Oremus szőlő, amelyhez a következőt írták oda korabeli magyar nyelven az összeírást végző kamarai hivatalnokok: „vagyon egy Oremus nevű szől­lő fő bort termő.” Ez tehát nem a főborra vonatkozik, hanem az aszúborra, mivel a korábban, pontosabban 1672-ben és 1675- ben, elkészült kamarai összeírások egyöntetűen aszúbort ter­mő uradalmi szőlőként írták össze az Oremust.

A 19. század elejétől kezdve terjedt el újra a főbor Hegyalján, csak a már szláv eredetű szamorodni néven fordult elő. Ar­ról vita tárgya folyik, hogy e fogalom lengyel vagy esetleg ukrán eredettel bír-e. Annyi bizonyos, hogy lengyelországi (galíciai) zsidó borkereskedők kezdték el használni e fo­galmat. Szószerinti jelentése „önmaga által született”, vagy „ahogy termett”, ami az aszúszemek kiszedése nélkül ké­szített mustból kiforró kiváló minőségű bort jelentette. (Apró érdekesség, hogy ilyen értelemben rokonságot mutat a szintén szláv eredetű szamizdat szavunkkal, melyet Nyiko­laj Glazkov orosz költő alkotott az 1940-es években a szam (ön-, saját) és az izdatyelszvo (kiadás) szavakból.) Az újbóli, immáron szláv néven történő elterjedésének az volt az oka, hogy a 18−19. század fordulójától, azaz napoleóni háborúk­tól kezdve az aszúszemek elvesztették a fent említett adó­mentességüket. Ezért gazdaságosabb volt az aszúszeme­ket „bedolgozni” a borba, hogy kevesebb/kedvezőbb adót fizessenek utána. E bor iránt pedig a szláv ajkú kereskedők nagyfokú érdeklődést mutattak. A főbort jelölő szamorodni szóval 1815-ben találkozunk először egy krakkói okiratban.